1. Az Úr nevében indulunk, Mutassa angyala utunk, Mint egykor népét vezette, Szolgaságból kimentette, Szánj meg, Urunk! / Kyrieleison.

2. Te vagy kísérőnk, Úristen, Indulásban, érkezésben. Ösvényünkön világítasz, Oltalmat és védelmet adsz, Szánj meg, Urunk! / Kyrieleison.

3. Ha magas hegyek, mély völgyek Vagy ínség távolít tőled, Nem tévelyedünk végleg el, Továbbjutunk kegyelmeddel, Szánj meg, Urunk! / Kyrieleison.

4. Krisztus, te vagy az igaz út, Az üdvösségbe nyitsz kaput. Segítsd zarándokaidat, Kikért véredet áldoztad, Szánj meg, Urunk! / Kyrieleison.

• Szöveg: Nikolaus Herman 1562 (12. századi zarándokének nyomán). • Fordította: Kertész Eszter. • Dallam: Erfurt 1524 (EÉ 433; Ez a szent tízparancsolat).

Ismertető

Megerősítő, ha az éneklő tudja: amit ma énekelünk, azt már sok száz évvel korábban is énekelték eleink. Ez a zarándokének ezeréves gyökerekkel rendelkezik, eredeti formája a 12. századból származik. A korai reformáció énekköltője, Nikolaus Herman alakította az ősi éneket korállá, amit 2006-ban Kertész Eszter ültetett át magyarra (GyLK 824). Egy-egy lépés fél évezred.

A mai ember utazása már nem jár annyi fizikai veszéllyel és bizonytalansággal, mint a középkor zarándokútjai, mégis – átvitt értelemben – az ének minden gondolatát magunkénak érezhetjük. Hiszen oly sokszor búcsúzunk valahonnan, rövidebb-hosszabb útra indulunk, sőt egész életünk is egy nagy utazáshoz hasonlítható, s hisszük, hogy Isten segítségével megérkezhetünk a célhoz.

Vannak földi térképeink, és gépek navigálnak, mégis így kérjük: Mutassa angyala utunk! Mert nem mindegy, merre indulunk, mire szánjuk életünket. S bár kandeláberek és reflektorok teszik világossá az autópályákat, mégis szükségünk van a lelket megvilágító igére, a Pártfogó adta biztonságra. Amikor pedig gondolataink beszűkülnek, s az önzés völgyei vagy az aggodalom hegyei elrejtik előlünk a Gondviselőt, Ő maga lesz, ki kegyelmével újra megmutatja magát; hazasegíti megváltottait.

Minden versszak zárósora – Kyrieleis – az „Uram, irgalmazz!” felkiáltás rövidítése. „Leis-éneknek” nevezzük azokat a középkori énekeket, amelyek a „Kyrie eleison” liturgikus mondat valamilyen változatával zárulnak.